White Angel novella – Lizzy

 

 

 

1861.

 

Szürkület borította az eget, hideg szél fújt. A nyár a végéhez közeledett. Hamarosan itt az ősz, ami nem sokkal jobb mint a tél, igaz fele annyira hideg, de viharos szelek és nyirkos csapadék kíséri minden alkalommal. Ha pár percre kisüt a nap, nagy az öröm.

 

Lovamon száguldottam az éjszakában, alig láttam, a nap lefelé nyugvóban volt. A szél csapkodta így is kipirosodott arcomat, hátamon nem volt semmi, ruhámat marcangolta teljes erejével. A vér majd megfagyott az ereimben, de nem állhattam meg.

 

– Nem szökhet meg a boszorkány! – hallottam a távolban üldözőim kiáltásait, amiket a szél felém sodort. Nem voltak a közelben, mintha távolodtak volna, de még nem adhattam fel. Addig nem míg esély van rá, hogy utol érnek.

 

– Ki kell tartanod. Mindjárt túl vagyunk rajta. Biztonságban leszel. – mondta a fülembe suttogva Aaron. Nem volt értelme így tennie, mert rajtam kívül úgy sem hallotta volna senki, azonban a közelségétől megnyugodtam, tudtam, hogy velem van és bármi történik nem fog elhagyni. Ő az egyetlen, akire számíthatok. És ez a mai nap folyamán teljes mértékig bebizonyosodott.

 

Nem volt okom bármit az emberek szemére vetni, akik hittek a boszorkányokban, én se cselekednék máshogy mint ők, ha ez nem velem történik. De megtörtént. Már harmadik alkalommal. Akárhányszor segítek valakin, a végén mindig megvádol boszorkánysággal és menekülhetek. Soha nem fogom megérteni, a segítségemért cserébe miért hálátlanságot kapok viszont. Annyi mindent tettem, annyi emberért. Még ha csak minden alkalommal egy életről lett volna szó. De több is kockán forgott, az egész emberiség jövője függ a cselekedeteimtől és attól sikerrel járok-e.

 

– Mit mond a papír? – kiabáltam a szél süvítésébe.

 

– Itt lesz mindjárt egy kunyhó. Meghalt ott egy fiatal lány. A teste pont megfelelő neked. Nincs más választásod. Ő kell legyen a következő. – mindig utáltam ha nem lehettem a saját sorsom kovácsa, de vészhelyzet volt. Bele kellett nyugodnom. Most csinálom negyedszer, de nem tudtam megszokni, viszont kiutat jelentett minden alkalom után, mikor üldözni kezdtek. Eddig soha nem lehettem nyerő helyzetben és választhattam ki magam az új testemet. Talán ez már mindig így lesz. Ki tudja meddig vagyok kénytelen ezt csinálni. Senki nem kényszerített, hogy ezt az utat válasszam, de mégis megtettem. Csak az volt a rossz benne, hogy nem élhettem normális életet, nem alakíthattam ki normális emberi kapcsolatokat. Mindig úgy érzem, hogy akiken segítek, azokkal a kapcsolatom is jó, de a végén mindig elárulnak. Én is ezt tenném. Még sem tudok úgy viszonyulni hozzájuk mint ellenségekhez különben nem tudnám normálisan végezni a dolgomat.

 

– Itt fordulj be! – utasított Aaron. Éles kanyart vettem szegény lovammal, jó hogy nem borultunk fel. Nem is láttam, hogy ösvény közeleg ezen az útszakaszon. Még szerencse, hogy itt van nekem Aaron. Az én személyes angyalom. Nélküle rég elvesztem volna. Semmire nem lennék képes. A hangokat egyre távolabbról hozta a szél, de a nyomomban voltak még, ez nem volt kétséges. – Ott a kunyhó. – jelentette ki megkönnyebbülten. – Nincs sok időd. – körbe vizslatta tekintetét a körülöttünk lévő erdőn. A távolba meredt. – Gyorsan közelednek. Hamarosan elérik az ösvényt és egy csapat le fordul majd rajta. Siessünk! – leemelt a lóról és a ház felé vonszolt. Nem volt rá szükség, mentem én magamtól is. Három alkalom után, amelyek ugyanígy végződtek, már tisztában voltam a gyorsaság fontosságával. Először majdnem elkaptak, amikor nem tudtam pontosan mit is kellene tennem. De Aaron-nak köszönhetően megúsztam és azóta is megúszok minden egyes alkalmat. Nem tudom meddig lehet ezt így csinálni. – Még nem fedezte fel senki a testet.

 

A földön egy fiatal, vörös hajú lány feküdt szakadt ruhájában. A köznéphez tartozott, biztos keményen dolgozott, erre tessék, így végzi.

 

– Mi történt vele? Még olyan fiatal. – térdeltem le mellé, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát. Mindenhol szeplők borították. Nem volt valami szép, de jobb mint a legtöbb hozzá hasonló lány.

 

– Kérlek, nincs időnk! – ellazultam, arra gondoltam, hogy elhagyom a testemet és beköltözöm az övébe. Pár perc múlva kinyitottam a szememet. A földön feküdtem, nem volt valami kényelmes. Felültem és körbe néztem.

 

– Hol vagyok? – kérdeztem rémülten.

 

– Minden rendben. De gyorsan tüntessük el a testet. – kivonszoltuk a hátsó kertbe a régi testemet és elástuk. Még pont volt elég időnk vissza érni a házba mielőtt meghallottuk néhány ló dobogását. Megálltak a ház előtt.

 

– Van itt valaki? – kiáltotta egy mély, erős férfi hang.

 

– Igen. – dugtam ki a fejem az ajtón megszeppenést színlelve. Elég fiatal kinézetem volt.

 

– Egyedül vagy itthon? – kérdezte ridegen.

 

– Igen. – játszottam tovább a szerepemet.

 

– Kié ez a ló?

 

– Az enyém.

 

– Mintha ki lenne fáradva.

 

– Mert néhány perce értem vissza a lovaglásból. – úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Volt alkalmam gyakorolni. Nem is gondoltam rá milyen nehezen ment mikor első alkalommal csináltam. De ez már meg se kottyant. Igazi színésznő lettem. Nagyon jól játszottam a szerepemet. Aaron-nak bele se kellett szólnia. Csak állt mellettem és figyelte az eseményeket, ha esetleg rosszra fordulnának ki tudjon menteni a helyzetből. Imádtam ezért. Láthatatlan oltalmazó, akire senki se számít. Ezért hiszik mindig, hogy boszorkány vagyok. Aaron megvéd, erre ezt valami képességnek tekintik és már rajtam is a megbélyegzés. Az ilyen babonás népeknél, mint az emberek, óvatosnak kell lenni, de hát ez nem tud összejönni ha mindig akad olyan, aki nem bír magával és aztán olyan, aki elárul.

 

– Honnan van ez a ló? Nem nézel ki valami gazdagnak.

 

– A papám csak ezt tartotta meg miután tönkre ment és nekem adta. Én pedig inkább éhen halok minthogy megváljak tőle.

 

– Nem bánod, ha szétnézünk egy kicsit a házban?

 

– Miért? Csak mert a szüleim nincsenek itthon és hát…

 

– Rutin ellenőrzés. Nem fogunk bántani, a szavamat adom. – valamiért hittem neki így csak bólintottam egyet, hogy mehetnek. Intett és két ember hátulról bement a házba. Néhány perc múlva jöttek ki.

 

– Üres. – jelentették.

 

– Rendben. Gyerünk tovább. Elnézést a zavarásért. – aztán tovább is lovagoltak.

 

– Nagyon ügyes voltál.

 

– Mint mindig. – mosolyogtam rá.

 

 

 

1890.

 

Fáradtan huppantam le az egyik ősrégi székre, ami a fal mellett állt. A szoba egy igazi lepra telep volt, de jelenleg ez bizonyult a legjobb búvóhelynek. Soha nem hittem, hogy egy bűnöző bőrébe kell majd bújnom, azonban ez a pillanat is elérkezett. A banda melynek tagja lettem, a legkeresettebb gonosztevőkből állt. Enyhe kifejezés mennyire meglepődtem, mikor ez a feladat lett rám osztva. Miért kéne nekem néhány banditán segítenem? Aztán persze megjött a válasz. Nem az összesen kell, csak az egyiken. Egy fiún, aki éppen betöltötte a 18-at és rossz társaságba keveredett. Ez, idő előtt az életébe kerülne pedig nagy dolgokra hívatott. Így ki kell őt halásznom a kátyúból, amibe önhibáján kívül került.

 

Megismert egy lányt, akibe beleszeretett. Igazi Rómeó és Júlia történet. A lányt már másnak ígérték, de megszöktek. Nem sokáig jutottak, hamar elkapták őket. A srácot börtönbe zárták, ahol megismerkedett az emberiség legaljával. Velük együtt szökött meg és azóta is velük van. Honnan tudom mindezt? Itt létem során nagyon közel kerültünk egymáshoz. Mindent elmesélt nekem. Meg hát a kis papírom se hagy tudatlanul engem soha. Ja, és persze itt van Aaron is. Ő az aki még mindig vigyáz rám, pedig mennyi idő eltelt. Te jó ég! Már magam sem tudom. Csak végzem a dolgomat és reménykedem egyszer végre normális emberként ébredhetek fel.

 

– Svetlana! Itt vagy? – suttogó hangra lettem figyelmes. A falhoz lapultam, hogy ha kell könnyen eltudjak menekülni. Az ajtó kinyílt, szőke fürtök jelentek meg mögötte.

 

– Antonio, csak te vagy az?

 

– Ne haragudj, hogy megijesztettelek.

 

– Semmi gond. De hogy találtál meg? – kérdeztem védencemet. Ugyanis ő volt az. Az én kis feladatom, aki olyan volt, mint egy ártatlan bárány, akivel gonoszul elbánt az élet.

 

– Többen is láttak ide bejönni.

 

– Na, ennyit a jó kis búvóhelyről. – mosolyogtam el magam. – Mi a helyzet? A többiek? – Antonio a fejét rázta.

 

– Mindenkit elkaptak, amikor ki akarták rabolni a Városi Központi Bankot. – mondta lehajtott fejjel.

 

– De mégis hogyan? Honnan tudta bárki is, hogy ott lesznek? – nem mintha megrázott volna a hír.

 

– Felnyitottad a szemem Svetlana. Elegem volt ebből ez életből és máshogy nem szabadulhattam. Most tisztalappal indulhatok. Elhagyom ezt az országot és külföldön próbálok szerencsét.

 

– Te voltál. – elkerekedett a szemem. – Te mondtad el hol lesznek.

 

– Igen. De kérlek ne haragudj rám! – nézett rám rémülten. – Tudtam, hogy te nem leszel ott, ezért bátorkodtam megtenni ezt a lépést.

 

– Egyáltalán nem haragszom. Büszke vagyok rád. – odamentem és jó szorosan átöleltem. Nem volt egyszerű felnyitni a szemét. Mindig kiállt mellettük, ennek ellenére engem egyszer sem kevert bajba azzal, hogy beárult a banda főnökének Őrült John-nak. A fazon tényleg tiszta őrült volt. Képes volt a saját embereit megölni, ha valami nem úgy volt ahogy ő akarta. Örültem, hogy Antonio végre kikerült a markukból.

 

– Szereztem is munkát egy hajón. Holnap hajnalban indul. Szeretném, ha velem jönnél! – kis édes. A szívembe zártam, rengeteg időm volt felnőni, minden egyes évvel, élettel érettebbé váltam, könnyen tudtam kezelni mindent.

 

– Nem mehetek. Nekem még dolgom van itt.

 

– De ha elkapnak…

 

– Miattam nem aggódj! Meg vannak a módszereim. – amibe persze nem avathattam be. – Megleszek. – mosolyogtam rá. – Csak vigyázz magadra! – még egyszer megöleltem.

 

– Jönnek a rendőrök. – hallottam meg Aaron hangját. Eddig nem volt itt. Valamit el kellett intéznie én meg nem firtattam. Ennyi idő után teljes mértékig megbíztam benne és ítélőképességében.

 

– Most menned kell. – toltam az ajtó felé Antonio-t.

 

– Veled mi lesz?

 

– Velem ne törődj! Csak azzal foglalkozz, hogy holnapig ne kapjanak el. Isten áldjon! – azzal becsuktam az ajtót az orra előtt. A sípok egyre közelebbről hallatszottak. – És most? – fordultam Aaron felé.

 

– Kimászunk az ablakon át. – jelentette ki.

 

– Ezt nem mondod komolyan! – néztem rá kérdőn. A második emeleten voltunk és a fogadók szintjei általában magasabbak voltak a normál épületeknél.

 

– Vagy ez, vagy a rendőrök. – nem volt mit tenni. Követtem az utasításait, ahogy mindig. Eddig se volt soha probléma, mért pont most lenne?

 

 

 

1917.

 

– Grófnő! Örültem, hogy ismét láthattam! – kezet nyújtottam, ahogy illik, ő pedig megcsókolta azt. Én, mint grófnő! Még mindig hihetetlen volt számomra a dolog. Olyas valaki bőrébe kellett bújnom, akire még álmomban se gondoltam volna. Pedig sok év telt el, sok ember voltam. Rengeteg mindenkin segítettem és a világ alakulásával láttam munkám gyümölcsét kivirágozni. Mindenkiről tudtam, mindenkinek nyomon követtem a sorsát. Nem volt nehéz, hisz a lényeg az volt, hogy olyanokon segítsek, akik egyszer majd valakik lesznek. És mindazok lettek. Olyan jó volt, hogy mindezt megélhettem, ennyi évvel a hátam mögött, de elfáradtam.

 

Haza érve levetettem magam a nappali közepén álló kanapéra.

 

– Olyan fáradt vagyok! – mondtam Aaron-nak.

 

– Tudom, de legalább most jó szerepkörben vagy. Szeretnek és tisztelnek az emberek. – válaszolta erre.

 

– Tudod, hogy nem így értem. Ebbe az egészbe fáradtam bele. Abba, hogy nincs normális életem. Miért segítünk az embereknek, hisz úgyis mindig bajba kerülnek?

 

– A Föld is egy élőlény, terelgetni kell a helyes irányba. Mindig lesznek olyanok, mint te, akik megteszik ezt.

 

– Biztosan, de már olyan régóta csinálom, hogy nem bírom tovább. Nem hittem, hogy ez ennyi ideig fog tartani. A világ folyamatosan változik, fejlődik. Állandóan tanulnom kell, alig bírom nyomon követni és tartani a lépést.

 

– Pedig nagyon jól csinálod. Nem jó látni annak a sok jónak a gyümölcsét, amit tettél?

 

– Nagyon jó. De az erőm fogytán. Nem tudom még meddig bírom ezt a felfokozott élettempót. Mindig más valaki testében lenni. Nagyon nehéz.

 

– Tudom, de hamarosan elérkezik erőfeszítéseid gyümölcse, meglátod! De nem adhatod fel most. – mindig ő volt az, aki lelket öntött belém. Tényleg nagyon régóta éltem ezt az életet. Már nem emlékszem a kezdetre. A hosszú évek elmosták az emléket. A családom képe is már csak halványan élt bennem. Még 18 se voltam mikor egy szörnyű baleset miatt életemet vesztettem. A huncutság volt a legfőbb erényem, amit akkoriban nem volt illő kimutatni és túlzásba vinni. Épp tetten csíptek, amikor egy csínyt hajtottam végre. Persze én nem vettem komolyan az egészet. Kacarászva menekültem az elfogni szándékozó rokonok és szolgák elől míg nem megcsúsztam és bele estem az éjszakai esőzések miatt áradó folyóba. A többire nem emlékszem. Elfogadtam az ajánlatot, amit az égiektől kaptam és azóta is vándorlok egyik testből a másikba. – Nézd Sophie! – ez az igazi nevem, Sophie. Ritkán hallom, csoda, hogy még tudom, hogy ez az és nem keverem másik névvel annyi nevem volt már. Ugyanannyi, mint testem. – Tudom, hogy nehéz ez neked. Már elég régóta csináljuk, de én élvezek minden egyes percet, amit veled töltök.

 

– Jaj Aaron! Én is, nagyon is. Nem is tudom mihez kezdek, ha te többé nem leszel nekem. Csak normális életet szeretnék. Úgy megismerkedni másokkal, hogy aztán ne kelljen elválnom tőlük. Annyi, de annyi embert elvesztettem ez idő alatt, akiket nagyon szerettem. Én viszont még mindig itt vagyok.

 

– Grófnő! – hajolt meg az inas, amint belépett. – Szüksége van valamire?

 

– Nem, köszönöm! Lefeküdhet!

 

– Jó éjszakát!

 

– Minden annyira szép itt. De hamarosan ismét távozom, ki tudja hova, milyen lepusztult helyre. – álltam fel és mentem az ablakhoz. Csodálatos éjszaka volt. – Nem is tudom hány éves vagyok. Már rég nem számolom, de még egyszer sem voltam szerelmes. Szeretném egyszer megízlelni egy férfi ölelő karjait miközben csókol. – álmodozón tekintettem kifelé. – De amíg ezt csinálom addig szó sem lehet ilyesmiről.

 

– Ne szomorkodj Sophie! Egyszer mindennek eljön az ideje. Meglátod! – Aaron hátulról ölelt át én pedig szorosan simultam ölelő karjaiba. Ő az egyetlen férfi, aki szoros kapcsolatban áll velem. Nagyon szeretem, de ő mégis csak egy angyal.

 

– Igazad van. Holnap új hajnal virrad. Ne is figyelj rám! Csak egy kis feltöltődés kell, hisz az enyém a világ legizgalmasabb munkája. Mások megmentése. Annyi mindent láttam, olyan sok dolgot megéltem, amiket enélkül soha sem. Minden egyes évvel érettebb, tapasztaltabb leszek. Képes vagyok megfontolt döntéseket hozni, amire ezelőtt nem voltam képes. Sokat köszönhetek ennek a lehetőségnek.

 

– Ez a beszéd! – mosolyogta el magát. – Ez az én Sophie-m. De ideje lefeküdni. Reggel korán kell kelnünk. A kormányzóhoz megyünk villás reggelire. – semmi kedvem nem volt a reggelemet is udvari etikettel tölteni. Előkelő családból származtam, de soha nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé ennek az elsajátítása. Még szerencse, hogy a papírom leírása alapján Aaron-nal rengeteget gyakoroltunk mielőtt hozzáfogtunk az egész küldetéshez, így elég jól eltudtam színészkedni, hogy grófnő vagyok. Így mindenképpen meg kellett jelennem a reggelin.

 

– Rendben. Úgyis teljesen kész vagyok. Reggel találkozunk!

 

– Jó éjt kicsi Sophie! – megpuszilta a homlokomat. Imádtam, amikor így hívott, de senki mástól nem viseltem volna el. Főleg, mert azóta már felnőttem. Visszavonultam a szobámba. Holnap nehéz nap vár rám. Újabb köröket kell futnom egy elítélt tudós életéért.

 

 

 

1949.

 

Rutinosan tettem a dolgom. Néha fáradtnak éreztem magam, de még se fásultam bele, hisz ez a legváltozatosabb munka, ami csak létezik. És nem mindenkinek adatik meg. Voltak keményebb és jobb napok. Vidámak és kevésbé azok. Összességében azért hálás voltam, hogy annyi mindent láttam, láthatok. Rengeteg tapasztalat, rengeteg új technika, amiknek az elsajátítása nem mindig ment zökkenő mentesen, de a végén az erőfeszítés győzelemmel végződött. Aaron-nak haza kellett mennie jelentést tenni. Kicsit furcsa volt, mert eddig mindig mindenről tudtak odafönn anélkül, hogy Aaron-nak meg kellett volna jelennie. Néha persze haza látogatott, mert hiányzott neki az otthona. Ő legalább megtehette. Nekem nem volt hova hazamennem. Azt se tudtam mi lett a családommal, hogyan öröklődött tovább a vérvonalunk, vagy hogyan nem. Semmit. Próbáltam nem gondolni ezekre olyan hosszú idő telt el azóta. De az utóbbi napokban egyre gyakrabban kúsztak vissza a fejembe. Ettől csak egyre letörtebbé váltam és nem tudtam mit tehetnék ez ellen.

 

Egyedül ültem a sötétben a nappaliban. A gondolataim kavarogtak. Kicsit sajgott a fejem is. Emlékszem volt egy tízéves kisöcsém, de az arcocskáját már nem tudtam magam elé idézni. Ahogy a szüleimét sem. Annyira rémes volt az egész. Egyetlen képem sem volt róluk és az emlékük is egyre halványabb lett. Nem tudtam mi lett velük miután eltávoztam az élők közül. Semmit se tudtam és ez most kezdett kiborítani. Nemes családból származtam, akik egy kastélyban éltek a város szélén. Gyönyörű erdő vette körbe, amin keresztül folyt egy patak. Ebbe estem bele én mikor megáradt a sok esőtől. Lehettem volna óvatosabb is, de akkor olyan naiv, szeleburdi voltam, ami nem illett egy nemes kisasszonyhoz. A szüleim nem tudtak velem mit kezdeni. El akartak küldeni egy lánynevelő intézetbe, amitől csak még vadabb lettem. Pedig a neveltetésem kiváló volt. A természetem még sem bírt magával. Ez lett a vesztem.

 

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon a homályos emlékek hatására.

 

– Jól vagy Sophie? – hallottam meg Aaron rémült hangját.

 

– Persze. Csak ismét elkapott a nosztalgia. Már nem is emlékszem a szüleim és a kis öcsém arcára. – ez mélyen elszomorított.

 

– Pont ezzel kapcsolatban van egy jó hírem. – kikerekedett szemmel néztem rá. Arcán széles mosolyt ült. – Rengeteget dolgoztál és végre odafönt úgy döntöttek –, a szívem egyre hevesebben vert. Csak nem elérkezett az idő? – hogy kapsz néhány nap szabadságot. – a remény szertefoszlott. Csak szabadság. Igaz, már évek óta egyik feladatot csináltam a másik után minden pihenés nélkül, de az emberek sem mehetnek szabadságra az életükből. Ennyi idő után én végre megtehettem. Nem tudtam, hogy örüljek ennek vagy inkább sírjak. Hisz én arra vágytam, hogy végre szabad lehessek. – Na mit szólsz? – Aaron olyan lelkes volt, nem akartam letörni. – Azt mondták, hogy ezt az időt felhasználhatod a családod múltjának a felkutatásával. Kaptunk is támpontot. A villa, ahol éltetek ma múzeumként üzemel. Ott mindegy egyes tárgy megtalálható, ami valaha az övéké volt. Rengeteg információ, értéktárgyak, festmények. A szobák ma is ugyanabban az állapotban vannak, senki nem nyúlt semmihez. Szóval valószínűleg még a te szobád is meg van. – ez meglepett. Kételkedtem abban, hogy a szüleim a halálom után nem nyúltak hozzá és nem adták másnak. Egyre inkább felfokozódott a kíváncsiságom.

 

– Félek! Félek szembenézni a múlttal. – mondtam végül és igaz is volt. Mi van ha nem olyan lesz, amire vágyom. Ha csak még jobban fájin fog a dolog.

 

– Csak így nyugodhatsz meg és lelhetsz békére. Ezért is kapod ezt a lehetőséget. Élned kell vele. – angyalomnak igaza volt. Ha most nem használom ki, akkor egész további életemben bánni fogom és azon agyalok majd mi lett volna.

 

– Rendben. Menjünk és nézzük meg! – határoztam el végül. De amint kimondtam, óriási izgalom fogott el. Alig kaptam levegőt.

 

– Hé! Nyugalom! Lélegezz mélyeket! – termett rögtön mellettem Aaron. Közelségétől rögtön csillapodni kezdtem. Mindig ilyen hatással volt rám.

 

– Oké, oké! Jól vagyok. – nyertem vissza lélek jelenlétemet. – Mikor megyünk?

 

– Holnap reggel, ha neked is megfelel. – erre már csak bólintani tudtam.

 

Éjszaka nem bírtam aludni. Már hajnalban izgatottan kukorékoltam. Aaron azonban aludt mint a tej. Semmi nem tudta idő előtt kiverni az ágyból. Soha nem értettem az angyaloknak miért van szükségük alvásra. Fel alá járkáltam a szobában, míg végre ébredezni látszott.

 

– Na végre, te álomszuszék. – ugrottam be mellé az ágyba. – Egész éjjel nem tudtam aludni.

 

– Mégis olyan virgonc vagy. – mondta álomittasan.

 

– Persze, mert majd megőrülök az izgalomtól. Kérlek, mielőbb induljunk!

 

– Rendben, csak légyszíves adj pár percet. Még magamhoz kell térnem. – nem tudtam lenyugodni. Már rég éreztem magam így. Mintha új értelmet kapott volna az életem. – A papírt ne hagyd itthon. A segítségével olyan helyekre is bejuthatunk ahova a normál turistákat soha nem engedik be. – vajon ez mit jelenthet. Anélkül, hogy hangosan kimondtam volna a kérdést, meg is kaptam rá a választ. – Nincs minden helyiség és érték megnyitva a turisták számára. A család tagjai közül még ma is laknak ott. – erre ismét heves ütemben kezdett dobogni a szívem. Élnek még rokonaim. Alig akartam elhinni. Ettől még inkább indulni szerettem volna.

 

– Aaron! Induljunk már. Nem bírom tovább.

 

– Jól van. Jövök már. – a kastély a város szélén állt. Emlékeimben már csak halványan élt, de olyan volt, ahogy emlékeztem rá. Ósdi, de gyönyörű és hatalmas. Rengeteg ember tolongott, hogy bejuthasson. Aaron azt mondta korlátozzák a látogatók számát a tulajdonosok nyugalma érdekében, de a mai világban nekik is meg kell élniük valamiből és nehéz egy ilyen nagy ódon épületet fenntartani.

 

– Jó napot! Segíthetek? – az ajtóban egy egyenruhás nő állt, aki a látogatókat fogadta.

 

– Szeretném megnézni a kastélyt. – mondtam, ugyanis Aaron-t ő nem láthatta

 

– Sajnálom, de mára már elértük a limitet.

 

– Van engedélyem. – odanyújtottam neki. Figyelmesen áttanulmányozta, majd szó nélkül beengedett. – Kérem várjon itt! – körbe járattam a tekintetemet az előtéren. Ugyanolyan volt. Pontosan így emlékeztem rá. A falakon festmények lógtak. Az emeletre vezető lépcsőn is végig szép alkotások sorakoztak a családtagjairól. Ahogy szemlélődtem megpillantottam magam a felfelé vezető úton. Ott csüngtem én is a többiek között. – Ez én vagyok. – suttogtam Aaron-nak.

 

– Megmondtam, hogy idelent várjon! – hallottam meg a nő hangját. – Sajnálom Uram! – valakihez beszélt.

 

– Semmi gond! Elmehet. – távolodó léptek hallatszottak, majd egy hang megszólalt mellettem. – Szép ugye? – csodálattal tekintet fel képmásomra. Nem értettem miért hisz borzasztóan rossz voltam, soha nem csináltam azt amit kellett és a szüleim is el akartak küldeni, mert már nem bírtak velem. – Azt mondták különleges engedélye van. Megnézhetem? – rá emeltem a tekintetem, de a szavam is elállt. Mintha apámat láttam volna magam előtt. Szó nélkül odaadtam neki a papírt. Ő is figyelmesen áttanulmányozta. – Nem tudom honnan kaphatott ilyen papírt, de ha ennyire érdekli a kastély, szívesen megmutatom.

 

– Igazából a család története érdekelne. – mondtam végül kissé zavarodottan.

 

– Ismeri a családot? – nézett rám meglepődve.

 

– Nem, de az egyik ősöm ismerte őket és magam is kíváncsi lettem.

 

– Látom nagyon tetszik önnek ez a kép. Ő Sophie McCranie. Tudja a birtok már 6 generáció óta a McCranie családé.

 

– Valóban? – nem is gondoltam volna, hogy már ilyen régóta. Igazából nem mertem bele gondolni, hogy él-e még közülünk valaki. Túl fájdalmas lett volna. De jól mondta Aaron. Most erre volt szükségem. Tisztán kellett látnom. – Mesélne róluk? Kezdhetné vele. – mutattam a festmény másomra.

 

– Rendben. De jöjjön. Közben körbe is vezetem. Kezdjük akkor Sophie néni szobájával. – e szavak hallatán óriási izgalom kerített hatalmába. – Arra menjünk. – mutatott felfelé, de én pontosan tudtam hol volt a szobám. Most hogy ott voltam, minden emlékem élesebb, erőteljesebb lett. Mennyi keserűséget okoztam a szüleimnek az állandó csínytevéseimmel. Lány létemre rosszabb voltam, mint az akkor tízéves öcsém. A szobám ajtaja előtt a szívem a gyomromban dobogott. – Fáradjon beljebb! – tárta ki előttem az ajtót tárlat vezetőm, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő is McCranie. Tiszta apa volt. Ő az egyik rokonom és még át sem ölelhettem, hisz ő nem tudja én ki vagyok. Számukra halott vagyok. Nagy meglepetésemre a szobám ugyanolyan volt. Semmi nem változott benne. Minden szanaszét dobálva, ahogy utoljára hagytam. A ruháim a helyükön. Majdnem elájultam. Azt hittem rég elfoglalta más a szobámat.

 

– Mintha semmi sem változott volna itt. Valaki lakik benne?

 

– Isten őrizzen! Nem, dehogy. A szülök soha nem engedték, hogy bárki be tegye imádott lányuk szobájába a lábát. Mindent úgy hagytak, ahogy halála napján volt. Nem nyúltak semmihez és senki nem is jöhetett be amíg ők éltek. Természetesen ez ma már másképp van, de a család tiszteletben tartja az óhajukat és nem nyúltak hozzá a szobához és nem is fognak. – a szavai nem kevésbé leptek meg, mint minden más amit mondott.

 

– Milyen ember volt?

 

– Aki ismerte mindenki azt mondta ő volt a legcsodálatosabb teremtés. Igaz, szeleburdi, csalafinta volt, borsot tört mások orra alá, de pont ezért imádta mindenki. Nem volt olyan nemes hölgy, mint ő. Bátor volt, ügyes és mindig mindent megúszott. Az öccse imádta és felnézett rá. Amikor egy véletlen balesetben meghalt, valami összetört benne. A szülei is magukat hibáztatták. Úgy éreztek rá akartak olyasmit kényszeríteni, ami csak letörte volna azt a gyönyörű virágot és ez okozta a halálát.

 

– Szomorú történet. – mondtam csendesen. A könnyeimet alig bírtam visszatartani.

 

– Igen az. Egy időre elcsendesedett a ház, de aztán született egy újabb gyermek, aki ismét élettel töltötte meg a komor, ódon falakat. Egy az egyben Sophie nénire hasonlított. Szeleburdi, csalafinta volt, de őt hagyták kibontakozni. – volt még egy kistestvérem. Ez még jobban kibillentett lelki egyensúlyomból. Majdnem elájultam. Aaron tartott meg. Ebből a fiatalember nem vett észre semmit. Gyorsan összeszedtem magam.

 

– Jól vagy? – kérdezte. – Ha akarod elmehetünk.

 

– Jól vagyok. Mindent tudni akarok.

 

– Mondott valamit? – nézett rám tengerkék szemeivel.

 

– Semmit. Na és, hogy hívták az új jövevényt?

 

– Reginald. – szóval ő is fú lett. Milyen boldog lehetett apa. – De Sophie helyét senki sem tölthette be. Haladjunk tovább. – végig vezetett az összes helyiségen. Megnéztük anya és apa szobáját, ami nincs megnyitva a látogatók előtt. Charles és Reginald, az öcséim szobáját. Közben folyamatosan mesélt. Charles 1868-ban megnősült, majd 1870-ben megszületett első fia, Edgar. Négy évvel később, 1874-ben lánya született, akit imádott nővére után Sophie-nak neveztek el és 1877-ben megszületett harmadik gyermeke Laura. A szívem minden egyes szónál összefacsaródott. Nem láttam az öcséimet felnőni, nem lehettem ott az esküvőjükön és akkor sem mikor gyermekáldás előtt álltak. Mind, mind csodálatos dolgok, amikben én nem vehettem részt velük. Mindig azt hittem megvetnek a természetem miatt, de pont olyannak szerettek amilyen voltam, csak túl gőgös voltam, hogy mindezt észrevegyem. Talán idővel kinőttem volna. Illetve ki is nőttem, de nem úgy ahogy eredetileg kellett volna. 1875-ben Reginald is megnősült. Neki két fia született. 1876-ban Raul és 1880-ban Robert. Rengeteg szoba volt az épületben így az enyémhez és anyáékéhoz nem kellett nyúlniuk soha sem és nem is tették. Meg sem fordult a fejükben, hogy a dicső múlt emlékeit a ma élő családtagok felbolygassák. Népes családdá lettünk és még nem volt vége. Edgar-nak 1900-ban lánya született, Emília, Sophinak pedig három fiú gyermeke lett. 1897-ben született az első, aki a Charles nevet kapta a nagypapája után, 1900-ben a második, akit Edwardnak kereszteltek és 1907-ben a harmadik, akit Christopher-nek neveztek el. Laura-nak nem születtek gyermekei. Reginald öcsém fiainak is lettek gyermekei. Raulnak 1902-ben egy lánya született, aki édesanyám után kapta a nevét, Amélia lett. Robertnek két fia született 1903-ban. Ikrek. Nagy volt az öröm a dupla gyermekáldástól. És így tovább. A sok névtől, évszámtól zsongott a fejem. Igyekeztem mindent megjegyezni. A srác, aki vezetett folyamatosan beszélt. Mindenhez tudott valami emléket fűzni. Ezzel én is így voltam. Végül is megkaptam, amiért jöttem. A családom élt. Boldog, teljes életet éltek, amit beárnyékolt ugyan a halálom, amit soha nem emésztettek meg, de mindenki megtalálta a maga boldogságát és számomra ez volt a legfontosabb.

 

Elérkeztünk egy nagy csarnokba. Ez nekem nem rémlett gyerekkoromból.

 

– Mi ez a hely? – forgattam körbe a tekintetemet. Mindenhol arcképek tekintettek vissza rám.

 

– Ez az Arcképcsarnok. A falon a család minden tagjának a képmása megtalálható. Sophie halála után ragaszkodtak ennek a megépítéséhez és azóta is a funkciójának megfelelően üzemel. – szóhoz sem jutottam. Minden ősöm itt volt. Még azok is, akikhez nem tudtam arcot társítani.

 

– Ő itt Reginald?

 

– Igen.

 

– Igazán fes fiatalember.

 

– Mint mondtam Sophie néni vonásait örökölte és ezt soha senki nem tartotta titokban, még előtte sem. Büszke volt arra, hogy hozzá hasonlították bár nem ismerhette a nővérét. Ez az egy ami hiányzott az életéből.

 

– Anya, apa! – ott voltak ők is. Láttukra a szemem ismét megtelt könnyekkel. Próbáltam elnyomni, ami sikerült is.

 

– Tessék? – fordult felém értetlenül. Anya és apa mellett ott voltam én is, majd Charles és Reginald, aztán pedig az ő leszármazottaik.

 

– Semmi. Maga miért nincs itt?

 

– Honnan veszi, hogy itt kéne lennem?

 

– Még a vak is látja a hasonlóságot. Ön is a család tagja. Melyik ágnak a leszármazottja?

 

– Milyen igaza van. Tényleg ide tartozom és Charles McCranie leszármazottja vagyok. – az imádott kisöcsém ága. Bárcsak megölelhetném! – A képem pedig majd csak idős koromban fog felkerülni, hogy emlékeztessen ifjúságomra. A nevem pedig Dario McCranie. – olyan büszkeséggel mondta ki, hogy öröm volt nézni. A szívembe nyugalom költözött. A családom jól van, boldogok és emlékeznek rám, nem hagyják, hogy bárki elfelejtsen. Ez sokkal több, mint amiben valaha is reménykedhettem. Végig néztem a képeket. Jó sok volt, hisz népessé vált kis családunk. Persze az új generáció még nem volt kitéve, de megfogadtam, hogy egyszer visszajövök és ha másképp nem láthatom őket, legalább így megnézem, hogy kik is voltak ők valójában.

– Megölelhetem? – kérdeztem meg hirtelen. Kezemet a szám elé kaptam. – Elnézést kérek, illetlen voltam. – sütöttem le a szemem.

 

– Semmi baj! Persze, ha szeretné. – nem voltam rest az engedélye után, hisz mégis csak a rokonom, igaz ő erről mit sem tudott.

 

– Mindent nagyon köszönök! – elhagytuk a kastélyt. Aaron-nak igaza volt. A látogatás után és, hogy tudtam mi lett a családommal, és attól, hogy a tetteim ellenére szerettek, soha el nem feledtek, sokkal jobban éreztem magam. Az viszont bántott, hogy a halálommal még nagyobb fájdalmat okoztam a szeretteimnek, mint ahogy eredetileg gondoltam. Hullafáradt voltam. Mindennél jobban vágytam az álmatlan éjszaka után egy jó nagy alvásra.

 

 

 

1975.

 

– Fel a kezekkel! – egy férfi fegyvert fogott rám és a falhoz szorított. – Ide a tárcát!

 

– Nincs nálam ilyesmi. – mondtam kétségbeesetten. Mivel a papírom mindig azzal szolgált, amire szükségem volt, nem hordtam külön ilyesmit magamnál.

 

– Na, ne szórakozz velem. Add a táskát! – Aaron hirtelen megragadta a kezét és a férfi láthatatlan támadójával viaskodott, de én még mindig nem engedtem le a kezemet. A fegyver eldördült. Összerezzentem, majd éreztem, hogy a mellkasomból kiserken a vérem. A földre rogytam.

 

– Aaron! – még láttam, ahogy a támadó a földre került, majd szélsebesen eliszkolt.

 

– Hé, Sophie! Jól vagy? – jött oda azonnal.

 

– Azt hiszem eltalált. – mondtam nehezen véve a levegőt. – Most mi lesz?

 

– Nyugalom! Nem lesz semmi baj. Már jön a mentő. – valóban hallottuk a szirénákat közeledni, azonban előttem elhomályosodott minden, teljes sötétség borult rám. – Ne, kérlek Sophie, tarts ki! Nem halhatsz meg most, az nem lehet! Nem bukhatunk el pont most! – hallottam Aaron kétségbeesett hangját, de válaszolni már nem tudtam.

 

– Ott van! – idegen hangok tűntek fel.

 

– Itt a segítség, hallod! Tarts ki! – ők persze angyalomat nem láthatták. Bárcsak lett volna olyan ereje is, hogy meggyógyítson, de ilyen képességekkel nem volt megáldva. Csak rajtam és a szakembereken állt, hogy túlélem-e.

 

– Szegényke! Rengeteg vért vesztett.

 

– Még jó, hogy valaki hívta a mentőt. Adjunk neki infúziót! A hordágyat gyorsan. – éreztem, hogy a magasba emelnek. Érzékeltem a külvilágot, de reagálni nem tudtam.

 

– Kicsi Sophie, most jól figyelj rám! Tudom, hogy hallasz. – és tényleg hallottam, minden egyes szavát. – Ma akartam elmondani neked a jó hírt, nem így kellett volna végződnie a dolognak, de még van esély, hogy megúszd. Lejárt a szerződésed, hallod? Szabad vagy. Pont ma kaptam meg az értesítést én is. Tökéletesen teljesítetted a feladataidat, ezért kiérdemelted a jutalmat. Elengednek és ismét normális életet élhetsz. – hogy micsoda? Igazán ironikus volt a helyzet. Pont haldoklottam és ekkor kellett ennek megtörténnie. Visszakaptam az életemet, amit most el is vesztek végleg. Annyi éven keresztüli munkám hiába való volt, hisz most mikor végre megkaptam az újabb esélyt az életre, amikor végre a saját életemet élhetném, ismét meghalok, immár végleg. A szerződésben is úgy állt, ha visszakaptam az életemet és meghalok, amikor eljön az időm, akkor véglegesen hallott leszek. De azért nem gondoltam volna, hogy ez ilyen gyorsan be fog következni. – Elmondom most mi a teendőd. El kell hagynod a testet mielőtt meghalnál. Csak így van esélyed, Aztán keresned kell egy másik testet, amibe bele költözhetsz, hogy végre élhesd az életed. Lebeghetsz addig amíg meg nem találod a számodra legmegfelelőbbet, de maximum egy órán keresztül lehetsz test nélkül. Most, hogy szabad vagy kicsit hosszabb időd van test nélkül lenni. – Aaron! Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Mindig mindenre tud megoldást. Most is sec-perc alatt elő állt egy ötlettel, ami megmentheti az életemet. – Csináld! – sürgetett. Elengedtem magam, arra gondoltam elhagyom a testet. A következő pillanatban már föntről néztem le rá. Egy kórházban volt gépekre kötve, amik sípolni kezdtek. Megszűntek az életjelek. – Jó kislány! Most akkor keressük meg az új testedet. De jól válassz, mert most már életed végéig benne kell majd élned.

 

Kúsztam a levegőben. A kórházban nem akartam választani senkit, így elhagytam az épületet. Az utcán próbáltam szerencsét. Éjszaka volt. A szirénák szanaszét villogtak. A magasból jól látszódtak. Megnéztem mindet, de fiatal lány sehol sem volt az áldozatok között. Kezdtem pánikba esni. Mi van ha nem válik be a terv és fel kell mennem az égbe ismét. Akkor miért dolgoztam annyit és kockáztattam az életemet állandóan?

 

– Ott történt egy újabb baleset. – arra néztem amerre mutatott és automatikusan abba az irányba fordultam. Aaron-on kívül nem látott senki. Most ő is csak egy kék plazmát látott, aki reagál a külvilágra, de válaszolni nem tud. Mindent láttam pedig nem volt szemem. Odaérve az áldozatok között volt egy fiatal lány is, akinek még küzdöttek az életéért. Odamentem, hogy jobban szemügyre vehessem. Gyönyörű szép volt, mint egy modell. Hosszú fekete haja, karcsú dereka volt. A többit nehéz volt megállapítani, mert nem volt valami jó állapotban. Gyorsan kellett döntenem. – Sophie? Nem tudni lesz-e még egy ilyen lehetőség és az idő fogy. – Aaron-nak igaza volt. Jó pár balesetnél jártunk, de ez az egyetlen ahol fiatal nő is volt. Ráadásul gyönyörű is. Nem kellett többet gondolkodnom. Föléje kúsztam, majd leereszkedtem és beleszálltam. A sokkoló hatására levegőt kezdtem kapkodni, mint akit sikerült visszahozni a halálból.

 

– Életben van. – hallottam valaki hangját. – Kisasszony! Önnek balesete volt, kérem maradjon nyugton. – Kinyitottam a szemem. Aaron mellettem állt.

 

– Nagyon ügyes voltál. – hálásan néztem rá. Nélküle most se úsztam volna meg.

 

– Emlékszik mi történt? – némán ráztam a fejem. Megmérték a vérnyomásom. – Úgy látom minden rendben van, de a szíve leállt és hirtelen tért vissza, ezért bevinnénk a kórházba megfigyelésre.

 

– Köszönöm, de erre semmi szükség. – meglepődtem hangom lágyságán. Csilingelt az éjszakában. A rajtam segítő mentősnek is elakadt a lélegzete. Most már tudtam, hogy nem is választhattam volna jobban. – Inkább hazamennék.

 

– Biztos benne? – kérdezte meglepetten.

 

– Igen, köszönöm! – segített felállni, majd elhagytam a helyszínt. Nem tudtam hova mehetnék, hisz oda nem mehettem ahol eddig laktam mivel szabad lettem. – Nagyon szépen köszönöm Aaron! Ismét megmentetted az életemet.

 

– Ez volt a dolgom. – lehajtott fejjel sétált mellettem.

 

– Mi lesz most?

 

– Nekem most haza kell mennem. Teljesítettem a feladatomat, vigyáztam rád és mindvégig melletted voltam. De most már szabad vagy, így az én jelenlétem feleslegessé vált. Már nem tartozol nekünk semmivel. Légy nagyon boldog kicsi Sophie és élvezd ki a második életedet!

 

– Nagyon fogsz nekem hiányozni! – könnyes szemmel öleltem át. Szerencsére egy eldugott részen voltunk, ahol nem járt senki.

 

– Te is nekem! De odaföntről szemmel tartalak majd. Mennem kell! – a búcsú sokkal fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Annyi mindent éltünk meg együtt. Hosszú éveken keresztül elválaszthatatlanok voltunk és most el kellett válnunk. Ennél még a halál is ezerszer jobb lett volna. – Vigyázz magadra kicsi Sophie! – ezzel el is tűnt.

 

– Aaron! – nevét kiáltva rogytam a földre, de nem volt értelme. Tudtam, hogy neki is legalább annyira fájdalmas volt az elválás, mint nekem, de mennie kellett. Magamra maradtam. Rég nem voltam egyedül, nem kellett a saját magam problémáit megoldanom.

 

– Kisasszony, jól van? – egy kéz fogta meg a karomat, ahogy a földön térdeltem magamba roskadva. Felnéztem rá. Gyönyörű barna szemek tekintettek le rám. Rögtön erős érzelmeket váltott ki belőlem. A szívem hevesebben dobogott, ahogy tenyerét a karomon nyugtatta.

 

– Igen, köszönöm! – segített felállni.

 

– Megijesztett. Ez a környék nem valami előkelő. Te jó ég, hogy néz ki! – rémült meg öltözékem láttán. Nem volt alkalmam átöltözni, mint máskor. – Bántották?

 

– Nem, nem! Csak volt egy balesetem, de jól vagyok.

 

– Jöjjön! Meghívom egy kávéra. – teljesen feldobott ez az invitálás. Természetesen elfogadtam.

 

– Nagyon kedves Öntől!

 

– A nevem Reginald.

 

– Sophie. – gondolkodás nélkül ezt ejtettem ki. Bele se gondoltam, hogy nem kellene. De most már önmagam lehettem még ha egy másik testben is, így úgy döntöttem, hogy visszatérek eredeti nevemhez és ezt fogom viselni.

 

 

 

 

 

 

¤¤¤

 

 

 

 

– Megjöttem szívem!

 

– Mindjárt kész a vacsora. – kiáltottam ki a konyhából.

 

– Nem kéne ennyit dolgoznod Sophie! Nem tesz jót. – Reginald állandóan aggodalmaskodott. Néha konok volt, de nagyon szerettük egymást. Amint megláttam éreztem a bizsergést, amit soha senki nem váltott ki belőlem. Pedig jó régóta éltem. Vele megtapasztalhattam mindazt, amire mindig is vágytam. A szerelmet.

 

– Csak terhes vagyok, nem halálos beteg. – mentem, hogy üdvözöljem a munkából hazatérő férjemet. Egy csókot nyomtam a szájára. – Ááááá! – kaptam a hasamhoz.

 

– Minden rendben? – rémülten kapott utánam Reginald.

 

– Nem tudom. Aú! – egy újabb fájdalom. A mai nap elég gyakori volt mindez. – Ma már nem ez az első. Azt hiszem itt az idő.

 

– Azonnal megyünk a kórházba. – hozta a bekészített bőröndöt, besegített az autóba. Néhány perc múlva már az autópályán száguldottunk a kórház felé. – Tarts ki kicsim, mindjárt ott vagyunk.

 

Rögtön betoltak a szülőszobába, ahová Reginald is velem tarthatott. Szegénykém nem bírta a vért, hiszen könyvelő volt, az én múltamról meg nem túl sokat tudott, hisz mit mesélhettem volna neki? Amúgy sem mondhattam el senkinek azt, ami velem történt. Ki hitt volna nekem? Aaron meg már nem volt velem, hogy valakivel megbeszélhessem az egészet. Egy ideje nélküle kellett boldogulnom, de azt hiszem elég jól csináltam. Úgy érzem sikerült visszailleszkedni a társadalomba és normális, mindennapi életet élni. Nem volt könnyű megszokni az unalmas mindennapokat, de mindig is erre vágytam, így egy szavam se lehetett. Reginald nagyon kedves volt, igaz voltak hülye szokásai, amiket nem szerettem benne, például nagyon makacs tudott lenni és ha valamit a fejébe vett abból nem engedett, még akkor sem ha nem neki volt igaza. De mindenkinek van rossz tulajdonsága és ha szeretünk valakit, akkor ezzel együtt kell szeretnünk. Senki más nem volt képes olyan érzéseket kiváltani belőlem, mint ő. Ráadásul érkezett a gyermekünk is, aki fenekestül felforgatja majd az életünket.

 

Reginald nagyon hősiesen helyállt míg én vajúdtam. Végig fogta a kezemet pedig falfehér volt, azt hittem elájul, de kitartott.

 

– Nyomjon még egyet asszonyom! Már látom a fejét.

 

– Áááááá! – erőlködtem és lihegtem.

 

– Még egyet! Mindjárt kint van.

 

– Áááááááá! – még egy nagy erőlködés. A fájdalom iszonyatos volt, de az utána levő pillanatért minden egyes perc megérte.

 

– Itt is van. Egy gyönyörű kislány. – rögtön a kezembe is foghattam. Ő volt a világ legszebb kisbabája, de biztos minden szülő így gondolja.

 

– Ide nézz Reginald, milyen gyönyörű.

 

– Igen, az szívem, és a miénk! – Reginald is dagadt a büszkeségtől.

 

– És van már neve a kis hölgynek? – kérdezte az orvos.

 

– Persze. A neve Elisabeth. – mondtam büszkén. – Elisabeth White.

 

 

Következú novella hamarosan.