Részlet a negyedik fejezetből:

A Tömeg meglódult. Nagy lendülettel indultam meg én is gondoltaimba mélyedve. Se nem láttam, se nem hallottam. Hirtelen neki ütköztem valakinek, aki valószínűleg a túloldalról próbált átjutni. A kezemben lévő dossziék a földre estek és szanaszét szóródtak a benne lévő anyagok. Szuper. Pont a zebra közepén, amikor a lámpák éppen, hogy csak zöldek a gyalogosok számára. Gyorsan neki álltam összeszedni mielőtt egy autó elütne.

 – Szörnyen sajnálom! – hallottam egy női hangot. Ismerős volt, emiatt jobbnak láttam, ha inkább nem nézek fel. Csak szedegettem sebesen az össze-vissza heverő papírokat, amiket jelen pillanatban nem volt időm összerendezgetni. – Kissé elbambultam. Hadd segítsek! – lehajolt és ő is elkezdte gyűjtögetni az iratokat. Nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam.

 – Köszönöm! – elkövettem azt a hibát, hogy az illemnek megfelelően rá néztem segítőmre. Jobb lett volna ha nem teszem. A levegő beszorult a tüdőmbe. – Angelica? – ez volt a második hibám. Felismertem gyermekkori barátnőmet és még el is szóltam magam. De nem hittem, hogy bármikor is összefuthatok vele. Igaz azok után, hogy gyilkosomba is belebotlottam, számíthattam volna erre. Még se gondoltam, hogy a világ ilyen kicsi lehet.